Ferenczi Károly - Rémálmok / Remények

képzőművészeti kiállítás

Partiumi Magyar Művelédési Céh - Partiumi Keresztény Egyetem

„A nyomtalan eltűnésem ellen munkálkodom. Munkáimban szemtanúként rögzítem személyes és elfogult életélményeimet.”

Megnyító: 2014. március 13., csütörtök 17 óra

Helyszín: a PKE kiállítótere, Városháza utca 36.

A kiállítást megnyítja: Izsák Előd, a PKE oktatója, a kiállítás kurátora

A megnyitón Ferenczi Károly Omonymus Egy rajzom története c. írását Török Sándor, színűvész olvassa fel.

Bővebb információ a kiállító művészről: mamusociety.wordpress.com

Egy rajzom története

(Erdőszőlő 2008.)

Hát végre itt vagyunk együtt, régi és új kollégák. Művészek... Kihegyezett érzékeinkkel, magasra törő, törékeny egóinkkal, szégyenlős, de mégis bátornak, határozottnak tűnni akaró félszegségünkkel, szunnyadó, ébredni nem akaró ihletünkkel, feszültségeinkkel, bizonyítási kényszerünkkel együtt. Van tíz napunk a pusztaságban a bizonyításra… Nyár van, augusztus. Körülöttünk az ecetfák szabályos, tankönyvbe illő szimmetrikus levelei és a darazsak bizsergő, néha csiklandósan közvetlen zümmögése. Meg is csíphetnének, ez viszont az életükbe kerülne. Ők is tudják. Férfiatlan és tragikomikus a helyzet, viszont aki inni akar... Nem teszik meg, mert nem éri meg, de nagyon szeretik a bort, meg a sört is, ezért folyamatosan és tömegesen körülöttünk és a poharak körül sündörögnek. Mi is. No persze mi inkább csak azért iszogatunk, hogy gátlásainkat oldjuk kissé. Nem fogunk berúgni. Az nem illik. Meg aztán hadonászni sem kell annyit, akkor nem ijednek meg és nem fognak reánk támadni. Egyik barátom pont meséli egy ismerőse úgy halt meg, hogy motorozás közben lenyelt egy darazsat és megfulladt… Micsoda pech!?? Kevés a pénzünk. Csak ennyire futja a pályázatokon nyert összegekből. Kicsi pénz, kicsi kultúra… nagy pénz, nagy kultúra? Csapdahelyzet, mert ha történetesen mégiscsak remekműveket alkotnánk, még megállapítható lenne, hogy működik minden a kevésből is, akkor meg minek annyit költeni reánk? Azért sem fogunk remekműveket alkotni! Akkor viszont mi értelme volna létünknek? Mondtam én, hogy csapdahelyzet…!

HÁ-HÁ, DEHOGY! Hogyan is lehetne egyáltalán egy kalap alá venni a kultúrát és a pénzt!?? Hangoztatják egyesek csak úgy bíztatásképpen gondolom, hogy túlzottan el ne csüggedjünk… Nehogy még azt gondolhassam, már megint pont rosszkor vagyok, rossz helyen… Habár, ha belegondolok azért a nagy és jeles művészettörténeti korok és helyszínek lehet, hogy véletlenül, de valahogy mégis mindig egybeestek az adott nép, nemzet gazdasági-katonai aranykorával. Mezopotámia, Egyiptom, művészete, ugyanúgy mint a krétai, az etruszk, a görög, vagy a római mind nem a mai napjainkban nyerték el a megbecsülésüket, hanem a régen volt fénykorukban. No de most már ez úgyis mindegy. Mi most vagyunk és itt. Biztos nekik is akkor és ott is meglehetett a saját keresztjük. Tehát csak szépen csendesen, csak úgy érdemes! Tegyük csak a dolgunkat, ne nyavalyogjunk már annyit! Már ahogy megérkeztem olyan furcsa volt minden… Majd’ eltévedtem. Egy rossz ösvényen tértem le a főútról nem látván az amúgy észrevehetetlen táblát. Majdnem fönnakadtam a homokos nyomvályús ösvényen, mely sűrű végtelen bozótosokon haladt át és egyik helyen mikor tájékozódni próbáltam, kutyák vettek körbe. Épp csak sikerült autóm ajtaját becsukni magam mögött. Nagy nehezen megérkezvén senki sehol, minden zárva. Egy helybéli mondja, hogy a művészurak ebédelnek és gyorsan elpanaszolja mekkora a szakadék az itteniek és a művészurak között. „Nem állnak velünk szóba”, stb. Érzem, hogy az bántja, hogy lenézve érzi magát. Igen ám de, mint később kiderül ez kölcsönös. „… mert ezek a művészurak csak magukban mulatnak, nem érdeklik őket az itteni emberek!” Hát nincs igaza?!! Miért a művészet, ha nem az emberekért? Jó a kérdés…

Na, mindegy. Most inkább egy érdekes tábori élményemről szeretnék beszámolni, ami a legendák születéséről, az emberi kíváncsiságról és az elmúlás furcsa összefüggéseiről szól.  Történt tehát, hogy megérkeztem és a teraszon szürcsölgetve ilyen-olyan nedűket, kedves baráti társaságban ismerkedve cseverészünk erről-arról. Dóró Sanyi fia rendkívül értelmes, érdekes fiatalember az érettségiére készül. Tihanyi Józsi már régóta ismerős számomra konceptuális jellegű akcióival, most éppen csillagos égboltot fest. Szimpatikus, halk, finommodorú kontemplatív figura. Sokat olvas. Kácser Laci csöndes érdekes, érzelmesen, sűrű feketén vonagló rajzaival és kutató, fürkésző tekintetével vonul be a winchesterembe. Simon Sanyi, az egykori marosvásárhelyi Művészeti Líceum réme, mint párizsi világjárta nagy vagány, meglepően illedelmes és remek kajákat főz. Pika marosvásárhelyi menő politikusokká vált gyerekkori barátai neveit emlegeti és elszalasztott politikuskarrierjét, meg egyéb sebeit némi vörösborral borogatja. Alex saját nagy művésszé válásának történetét, mint egy csodálatos, vicces körülményekkel átszőtt, csetlés-botlásokkal, de végül is szerencsés kimenetelű, de sokszor furcsa, ellentmondásos helyzetekkel fűszerezett kalandos, tőle függetlenül zajló eseménysorozatként adja elő. Meg aztán itt vannak a németek, akiket most látok először. Na, szóval érdekes egy társaság, unalomra semmi ok. Szeretem nézni, hallgatni őket, no meg közben a minket körülvevő természetet, mindent. Így ülvén csöndben körbe fürkészvén a tájat, egyszerre csak megakad a szemem egy tőlünk pár száz méterre terebélyesedő hatalmas fának az egyik elszáradt, különálló vastag ágán. Vajon mi az ott!?? Egy hatalmas nagy madár, mint egy griff madár a mesékből, mozdulatlan, szigorú éberséggel figyelő profilja rajzolódik ki a párásan fehérlő égbolt horizontjára. Hihetetlenül óriás madár! A perspektivikus kisebbedés törvényeit is figyelembe véve legalább akkora lehet, mint a budavári Turul madár szobra. Te jó ég…! Mondom is a barátaimnak, hogy:

-­     Na, nézzetek csak oda!  Mit láttok ott fenn a távoli nagy fán!?

-     Na, mi van? Melyiken? Mit? Kérdik majdnem kórusban.

Hát mutatom:

- Ott nézd, ott azon a messzi nagy fán, annak is a közepétől balra kiálló elszáradt vastag oldalágán. Szerintetek mi lehet az a valami? Mintha valami nagy ragadozó madár volna nem?

-     Istenem, ekkora sast még én sem láttam! Kiált fel az egyik.

-     Az nem lehet, hozom mindjárt a kukkeremet. Szól a másik.

-     A mindenit, már én is látom! Hihetetlen, de az tényleg egy madár.

-     Figyeljük meg, hátha megmozdul, lehet, jön majd a társa is, csak türelem.

Közben megérkezik az előbb említett kukker is. Na, nézzük csak mi látható most így! Türelmetlenkedve várjuk sorban, hogy belenézhessünk. Ugyanazt látjuk mind. Egy nagy mozdulatlanul figyelő sasmadár. Biztosan vadászik, vagy a párját várja. Késő délután van, mindjárt esteledik, senki sem akar odamenni közel, hogy jobban megnézhesse. Egyrészt kockáztatná, hogy a madár észreveszi a közeledtét és elrepül… Ki akarna egy ilyen ritka madarat elriasztani? Másrészt viszont már mindjárt sötétedik és a látási viszonyok romlani fognak. Ekkora madár mégsem létezhet… csak a mesékben! Viszont most ott van a szemünk előtt. Minek higgyünk? A szemünknek, vagy a sivár, hétköznapoktól hemzsegő eddigi életünkben tapasztaltaknak? Körbejár a kukker a türelmetlen, izgatott kezekben. Mégiscsak lehetnek ilyen csodálatos teremtmények közöttünk? Itt a mai világban?

• Ha holnapig nem mozdul, akkor biztosak lehetünk, hogy csak valami ág az, amit láttunk.
• Lehet, hogy holnap láthatjuk majd a párját is, esetleg még a fészkébe is bepillanthatunk. Tojásai, esetleg fiókái is lehetnek…!? Mondják a gyerekek.

Pika két nevelt fia Szabolcs és Hunor teljesen extázisban vannak. Majd felmásznak ők a fára, megnézik… mondják.

• Isten ments! Még leestek, egy ilyen magas fára nem szabad, ez életveszélyes! Mondja valaki és megegyezik a társaság, hogy majd holnap… addig hagyjuk még élni a legendát…

Egész éjjel, nem tudom a többiek hogyan aludtak, de én a mi „Turulunkra” gondoltam és alig vártam, hogy reggel felébredvén odamehessek megnézni közelebbről a csodát. Ezen gondolkodva aludtam el és erre még egy gyönyörű, furcsa álommal is megáldott a sors aznap éjjel. Kevés ilyen álmom volt, amire most is ennyire tisztán emlékszem. A rákövetkező nap reggelén álmomból fölébredve kikászálódtam a sátramból, és rögvest siettem a konyhára, a kincsemmel, hogy gyorsan, míg el nem felejtem, elmesélhessem valakinek. Simon, aki egy igazi korán kelő, már épp a kávécskáját főzögette. Jó reggelt kívántunk egymásnak, majd kértem, hogy figyeljen, mert elmesélem néki mit álmodtam: Az úgy volt, hogy én egy fiatal egyedülálló boldog angol nemes voltam. Mindenki által szeretett, becsült és nagyon gazdag. Volt nekem egy szép tengerparti kastélyom, amit úgy gondoltam felkeresem, tehát odautaztam. Nem emlékszem pontosan mivel, de mintha valami lovas kocsiféleséggel mentem volna egyedül. Hangtalanul, zökkenőmentesen suhantam kastélyom felé egyedül a körülöttem tovatűnő, nyers-zölden szunnyadó tájban. Estére érkeztem oda és már senki sem fogadott. Nem akartam zavarni a szolgáimat fölöslegesen, hiszen már lefeküdhettek. Nem gondoltam semmi rosszra, minden békés volt és barátságos. Fáradtnak éreztem magam s a földszinti, tengerre néző tágas hallban a megvetett ágyamra vetődtem és nyomban elaludtam. Nagyon mély, kényelmes és megnyugtató volt ez az alvás. Nem nagyon akartam belőle fölébredni. Azt álmodtam mégis az álmomon belül, hogy felébredtem. Gyönyörű szép szélcsöndes nyugodt reggelre ébredtem, a finom meleg napfény simogatóan ragyogva özönlött be a tágas hall hatalmas ablakain és opálosan irizálva csillant meg imitt-amott a hosszú, áttetsző selyemfüggönyök lágyan ívelő hullámain. Felültem az ágyamon és kéjesen nyújtózkodva elindultam a hall nyitott ajtaja felé, mely kertemre és a végtelen tenger felé nézett. Kiléptem a homokos, aprókavicsos fövenyre, mely a kis félszigetem tenger felé nyúló csücskén volt és előrenézvén, megdöbbenve mit látok!!? Fölöttem a ragyogó nap, körülöttem a tündöklően tiszta kék ég, jobbra ugyancsak az égbolt kékje, balra megint csak a kéklő ég és előttem is meg alattam is ugyanaz a kék ég tárult elém végtelenül. Az a bizonyos Yves Klein féle abszolút kék… meg furcsa módon előttem alant még egy napot láttam. Két Nap ragyogott előttem. Hatalmas csönd, sem a sirályok vijjogása, sem a tenger morajlása nem volt hallható. Te jó ég! Mi történhetett! Meghaltam? Ilyen lenne a mennyország? Nem mertem visszanézni csak előre. Nem tudtam betelni ezzel a gyönyörűséges látvánnyal. Mintha a Mindenség középpontjában lettem volna… Ekkor támadt egy ötletem. Lehajoltam, fölvettem egy kis kavicsot és jó messzire előredobtam, ahogy tudtam. A kis kavics röpült egy darabig, aztán lefelé ereszkedvén egyszerre csak egy kis csobbanással, meg némi kis körkörös hullámzással adta tudomásomra, hogy vizet ért. A tenger vize oly háborítatlanul sima volt, hogy perfekt tükörként az eget megkettőzte így ezt a gyönyörű kozmikus élményt nyújtván ajándékul nekem.

Ámulatom jeléül, egy angol lord módjára csak egy rövidke mondat hagyta el számat:

-Oh yes, I see! That what I see, it’s only the sea!

Pillanatnyi döbbenetem után hirtelen fölébredtem bűvöletemből és most itt vagyok, elmeséltem Simonnak.

-     Mit szólsz hozzá? Kérdeztem izgatottan.

Bár többre számítottam, Simon, miután végighallgatott csak ennyit mondott:

• Na, jól van, nem rossz. Igyál te is egy csésze kávét, pont most készítettem…
• Kösz’ szépen, nagyon kedves tőled.

Csöndben szürcsölgetjük a forró kávéinkat. Közeledő gyerekzaj, papucscsattogás hallatszik, hangos nevetgélés.

• Hol van Karcsi bácsi!!?
• Itt vagyok. Sziasztok! Mi van veletek?
• Csókolom! Nincs ott semmi Turul! Megnéztük. Csak a faágak…

A tábor vége felé jártunk már, amikor egy este a verandán az eget bámulva egy hatalmas, szabályos egyenlőszárú háromszöget pillantottunk meg, melyet a repülők kondenzcsíkjai hagytak véletlenül. Mindenki le akarta fotózni. Mégpedig vakuval…!?! Ez alkalommal nem csatlakoztam, csöndben maradtam. Bámultam őket egy darabig, majd ahogy tűnődve tekintetem lassan lecsúszott a jelenség alá a földre, egyszer csak megborzongtam. Három kis háromszögű sátrat láttam és a középső pont az enyém.

Lerajzoltam…

Budapest, 2008. október 21.