Partiumi Keresztény Egyetem
Megnyító: 2012. április 3.
A lengyel kulturális plakát művészetről beszélni annyi, mint a lengyelek egyik sajátosságát említeni, a lengyel képgrafika, a lengyel kísérleti színház vagy a lengyel film mellett, hogy csak a legismertebb művészeti ágakat említsük. Miben nyilvánul meg ez a sajátosság?
Először is abban, hogy több mint 50 éve harsog a lengyel plakát, mely önálló iskolát teremtett a világban. Az iskolaalapító legendás művésztanároknak, Henryk Tomaszewski (1914–2000) professzornak, Jozef Mroszczaknak (1910–1975) köszönhetően, Varsóba özönlött a plakátművészetet tanulni vágyó lengyel és külföldi hallgatók sokasága. Később a varsói mellé felzárkózott a wroclawi és a katowicei művészeti akadémiákon való designoktatás, majd a 80-as években a lodzbeli is, ahol a lengyel kulturális minisztérium és a vajdasági tanács jóvoltából, plakátmúzeumot létesítettek, intézményesítve és egyben megőrizve a nemzeti értéknek számító efemer falragasz műfaját. Feltehető a kérdés, hogy miért nem született ilyen mérvű értékteremtés más kelet-európai akadémiákon is. A válasz viszonylag egyszerűnek tűnik: a lengyelek korán belátták, pontosabban 1966 óta, hogy a nemzetközi mezőnnyel való konfrontálódás magas léccel való ugrás a művészetekben, jelesen a kétévenként megrendezett Nemzetközi Varsói Plakát Biennále seregszemléje a fiataloknak olyan szereplési és fejlődési lehetőséget teremt, ami egyedülálló volt és az ma is térségünkben.
Az itt látható plakátok második jellemzője stiláris kérdéseket érint. Ugyanis a nemzeteket felsorakoztató biennálék során egyértelművé váltak azok az ismertetőjelek, melyek kimutathatóan jelen vannak a lengyel művekben. Ilyenek azok a kategóriák, melyeket a groteszk, a bizarr, a különös jelzőkkel fejez ki az esztétika, de folytathatjuk a meghökkentő, a szürrealista montázsgondolkozással és a plakátötlettel, ami szintén sajátosan lengyel specialitás. A kiállításon látható például Stasys Eidrigevicius műve, a Spanyol Kortárs Filmplakát két változata, melyeken a szabadság korlátozására utaló drámai hangvételű metaforát, groteszk elemeket felsorakoztató gombszemű babákat használ.
A fekete madárszárnyakat beszorító kép éppúgy meghökkent, mint a hátán filmkabát gerendát cipelő figura. Stasys elhiteti velünk, hogy a spanyol muzsikus 16. századi zenét játszik – nagy hangterjedelmű gordonka helyett egy lyukas fadarabon. Bizarrnak számít a kiváló rajzoló Wieslaw Walkuski Hommage a Salvadore Dali című munkája is, melyen a felfelé pödört bajusz egyik ága meggyújtott kanócként mutatja Dali zsenijének őstörténetét, a nemes Don Quijote de la Mancha 20. századi búsképét. Szokatlannak számít Andrzej Pagowski Carmencita című műve, ahol a bika szarvára tűzött Carmen vörös ruhája vizuálisan jelképezi a szerelmes férfiak közti viszályban bekövetkezett tragédiát, a gyönyörű cigánylány halálát.
Egy másik ötletgyáros, Mieczyslaw Gorowski a reprezentáció eszközével győzi meg a nézőt arról, hogy Picasso egy időben három szemmel, vagyis két nézetből való sűrítéssel látta és láttatta a világot. A szintén nagy tudású rajzoló, Franciszek Starowieyski szürreális társításokkal tűzdelt, egyedülálló montázsgondolkozásában Moliere Don Juanját állították ki. Starowieyski a nőcsábász kalandor látomásos világának jellegzetesen fanyar hangulatot kölcsönöz nyomtatványában. Wiktor Sadowski az Elite – Libreria Espaniola című művében a latin irodalom szavakkal nehezen kimondható sejtelmességét, álomvilágát próbálta kifejezni az áttetsző könyv-legyezővel. A tervezők többsége a festészetből érkezett, mint hajdanán Toulouse-Lautrec is, és ebből adódóan a tipográfiát, vagyis a fejléceket kézzel, írott betűkkel látták el, harmonikus egységet, olykor kontrasztot teremtve a többnyire rajzosan kivitelezett formákkal. Festők lévén, nem esett nehezükre színesen megalkotni a paneleket, pasztell, akvarell, gouache, színes tus, sőt metszetgrafikai dúcokat is felhasználva a képi kivitelezés technikájaként.
A harmadik sajátosság, a szemantika után, a pragmatikáról, a mű és a befogadás viszonyáról szól. Ugyanis az is elmondható, hogy a lengyelek az elsők között mutatták meg, hogy a hirdetésnek van egy magasabb szintű, a grand arthoz hasonló üzenete is, ami meghaladja a kulturális hír mulandóságát. Ha elismerjük azt a tényt, hogy egy műalkotás befogadásához a tudatunk aktív szerepére van szükség, akkor el kell ismernünk azt is, hogy az intuitív ráhangolódáson kívül, a szem gyönyörén túl, van egy másik nagyon fontos tény, az olvasás, a belső beszéd, a gondolatformálás jelenléte. Ezért ír Joseph Kosuth a jelentésalkotás fontosságáról a kortárs művészetben.
De milyen jelentéssel módosultak az itt látható falragaszok? Amint a középkorban a templom monumentális festészetét és a nyomtatott illusztrációkat az írástudatlan szegények bibliájának nevezték, úgy a 20. század világában a köztérre kivitt plakátok lettek a kultúra egyik hordozói. Így nemcsak a lengyel közterek városképét esztétizálták a lengyel tervezőgrafikusok, hanem a járókelők szellemét is pallérozták, sőt azok szavazhattak is az általuk legfrappánsabbnak ítélt üzenethordozóra. E kulturális motívumokat bemutató kiállításnak a plakát három funkciója: a figyelemfelkeltés, a memorizálás, a cselekvésre ösztönzés mellett egyéb szerepe is van: a mai kiállítás a lengyel művészeten túl a spanyol kultúráról szól. És közvetíti Gabriel García Márqueznek azt a gondolatát, hogy a magányosság, az elidegenedés helyett „a kultúra, a történelem egyedül helyes útja az egymáshoz való közeledés”. Összegezve, Hegedűs Géza szavaival, a hagyományok előtt meghajló örök boldogtalanság arcát és a lázadó derűt, a boldogságot igénylő pusztulás drámáját mutatja be az itt látható kiállítás, a lengyel tervezőgrafikai elit színvonalas kivitelezésében.
Kihasználva az alkalmat, megköszönöm a Bukaresti Lengyel Kulturális Intézetnek és Balázs Zoltán tanszékvezetőnek a kurátori munkáját, mely egy időben két nemzet kultúráját hozta Nagyváradra.
Ujvárossy László
